Petőfi bűvöletében

Írta Váradi-Sternberg János

Megjelent a szerző Századok öröksége c. könyvében

Petőfi Sándor, amint a világ térképét böngészve a Bering-szorosra tekintett, felfigyelt arra, hogy Szibériából „az amerikai öböl olly közel látszék… miszerint a világ egyik részéből a másikig hidat lehetne ütni”. A világszabadság dalnoka, aki földrészek és országok népeinek összefogásáról és testvériségéről álmodozott, nyilván áttételesen is értelmezhette a hídütést.

Ma, amikor a földrészeket átívelő hidak technikai szempontból realitássá váltak, a népek közötti barátság megteremtése pedig a világ haladó erőinek egyik központi célkitűzése, a nagy költő felismerése gondolatébresztő. A Föld dolgozó millióinak küzdelme, államférfiak, közéleti személyiségek, művészek és írók tevékenysége láttán és hallatán eszünkbe jutnak azok, akik szerényen fáradoznak a hídemelés nemes munkálatain, s akiknek a pályafutását alkalmunk van emberközelből figyelemmel kísérni.

Jurij Skrobinec költő, műfordító

Ezek egyike Jurij Skrobinec költő, műfordító és kutató. És hogy a Petőfi-idézeten meditálva ő jutott eszünkbe, annak az is oka, hogy jelenleg a Szovjetunióban Skrobinec a nagy magyar költő egyik legavatottabb tolmácsolója. De ehhez még az is hozzájárult, hogy a néhány éve megjelent Hídépítők című versében a népek közötti közvetítésről és ennek vállalásáról vall.

Első nyomtatott írása, Petőfi Nemzeti dalának tolmácsolása a népek tavaszának centenáriuma alkalmából jelent meg 1948 márciusában a Zakarpatszka Pravda című területi lapban. Harminc esztendő múltán versfordításai négy kötetben láttak nyomdafestéket. Itt megtaláljuk Az apostolt, a János vitézt, de átültetései közt szerepelnek orosz, cseh, szlovák, oszét szerzők művei is. Ezekhez csatlakoznak a regényfordítások és Skrobinec saját művei: versek, kritikai cikkek, ismertetések, esszék és tanulmányok. Azonban az ukrán költő igazi szenvedélye az idegen, de főleg magyar költők műveinek megszólaltatása anyanyelvén. „Ritkán írok verseket — vallja. — Annál többet fordítok. A versfordítás kiszorította napjaimból, éveimből, életemből a versköltést, pontosabban mások verseinek az átköltése kiszorította a saját verseimnek a költését. Bár ez sem teljesen helyénvaló megfogalmazás, mert a lefordított, átköltött vers nem kis mértékben a műfordító sajátja is.”

Jurij Skrobinec, a műfordító költő 

Skrobinec, a költő és műfordító elválaszthatatlan a kutatótól. Műfordítói hivatásvállalás ösztönözte a különböző kultúrák találkozásainak kereszteződésében fekvő vidék művelődéstörténeti múltjának kutatására. A kölcsönös megismerés és ismerkedés története, az ukrán—magyar kulturális kapcsolatok feltárása pedig gazdagította a költőt, tágabb, tudományos alapot kölcsönzött műfordítói tevékenységének.

Megállapíthatjuk, hogy a költő az ukrán irodalomnak ahhoz a vonulatához áll közel, amelyet a forradalom előtt elsősorban Ivan Franko, a szovjet időszakban pedig Makszim Rilszkij és Pavlo Ticsina neve fémjelez. Skrobinec megtalálta ennek képviselőit a klasszikus és a mai magyar irodalomban is. Innen ered vonzódása Arany Jánoshoz és Illyés Gyulához. Az előbbitől a Toldit, több balladát és verset, az utóbbitól pedig a Puszták népét és verseket tolmácsolt. De Illyés kitűnő Petőfi-könyve kihatott Skrobinecnek a nagy költőforradalmárról kialakított egész felfogására is.

Gyümölcsözőnek bizonyultak azok a kutatások is, amelyek Petőfi ukrán fogadtatásának és megszólaltatásának történetét voltak hivatva tisztázni. Oszip Makovij, Vaszil Scsurat, a kiváló forradalmi demokrata Pavlo Hrabovszkij, valamint a Kárpát-Ukrajnában működő fordítók szerepének a felvázolása: megannyi értékes hozzájárulás volt ez a Petőfi-filológiához, és hozzásegítette a fordítót a művek lényegének mélyebb és művészibb feltárásához.

Skrobinec műfordítói lelkiismeretessége, az a néha aprólékos, aranyművesi mesterségre emlékeztető munkája, hogy megtalálja a megfelelő kifejezést, hogy — őt magát idézve — az „otromba szót hajlékonnyá szépítse” és megkapja a szavak és sorok összecsengését. A vállalt hivatás társadalmi rangjának és jelentőségének mély tudatából ered.

Ki barátságról szól kancsallá sosem réved, mint vasat a kovács, formáld a betűfémet

— vallja a költő a Barátság-futamok egyik versében, amelyet a költőtárs és barát, Balla László ültetett át magyarra. A ciklushoz tartozik a Szemen Panyko emlékének szentelt Hídépítők is. Ebben a korán eltávozott szeretett íróhoz és műfordítóhoz szól:

… míg a Földön művelt
lények élnek,
amig az idő repül vagy döcög,
addig az Ember és
Ember között
mennek gondolatterhes
szerelvények:
irány: Igazság és Testvériség. Hidakon mennek, s itt
egy híd — tiéd!

A legnemesebb hagyományok jegyében fogant és terebélyesedett műfordítói tevékenységében Skrobinec idegenkedik az úgynevezett hagyományos, megszokott módszerek és megoldások felhasználásától.

A magyar líra orosz és ukrán fordításában elsőrangú költők működtek közre. Gondoljunk csak Mihail Mihajlovra, Csernisevszkij közeli barátjára, vagy akár Martinovra vagy Pervomajszkijra, de magyar nyelvtudásuk korlátolt volta miatt mindannyian kénytelenek voltak a nyersfordítást, illetve egy harmadik nyelv közvetítő szerepét igénybe venni. Skrobinec anyanyelvi fokon ismeri a magyar irodalmi nyelvet, és ő maga is hangsúlyozza ennek a jelentőségét:

„… egy huszti kisfiú, Budapestre kerülvén, korábban ismerte meg a magyar irodalmi nyelvet, mint a sajátját. E jelenségben ott van valószínűleg a két nyelvnek immár majdnem három évtizedes találkozása, ölelkezése műfordítói munkámban, agyamban, szívemben.”

A magyar irodalom tolmácsolói 1971-es budapesti találkozójának egyik eseménye Jurij Skrobinec „felfedezése” volt, amiről Rab Zsuzsa, az orosz irodalom kiváló tolmácsolója így írt: „Az a műfordító, akiről álmodozni szoktunk: magyarul és költőiül egyaránt tud. Magyar hárfa című antológiájában Gyöngyösi, Arany, Illyés szól át egymásnak a századokon, dallamos ukrán nyelven.”

Különben mindkét nyelven ír verseket, és jellemző, hogy a dekabrista felkelés fenséges tragikumát idéző, A szenátusi téren című magyarul, míg a kuruc nótákból sarjadt Rákóczi koszorújához ukránul készült.

A költő-műfordító egyik jelentős „fegyverténye” Az apostol fordítása volt. Ennek egyik rangos ukrán méltatója megkockáztatta azt a kétesnek tűnő dicséretet is, hogy a fordítás „a mi kedvesen hangzó nyelvünkön szebbnek tűnik, mint eredetiben”. Ez talán azzal magyarázható, hogy Skrobinec arra törekedett, hogy a hősnek a talált gyermektől a vérpadig ívelő útját az ukrán olvasó gondolatrendszeréhez igazítsa, olyannyira, hogy Szilvesztert sajátjának érezze. Hozzájárul ehhez, hogy a költeményt Ivan Franko Mózesének versmértékében ültette át, ezáltal is sugalmazva az olvasónak a két mű összevetését, majd a kiadás utószavában külön is kifejtette Szilveszternek és Franko bibliai hősének rokonságát.

A műfordító ebbe az átültetésbe is belesűríti a Petőfivel rokon Sevcsenko szellemét, idézvén tanulmányában az „igazság és tudomány apostola” eljövetelét váró Kobzos szavait. Skrobinec mint kutató többször elemezte Petőfi és Sevcsenko közelségét, és azt jól hasznosítja a magyar költő ukrán megszólaltatásában. „Sevcsenko volt az — írja —, akinek múzsája rokonított meg Petőfivel. Őszinte, a forradalomig vivő lírájával, a prófétakeresés izgalmával, a törhetetlen hűség eszméjével.”

Jurij Skrobinec néha valóban merész és eredeti megoldásai azonban nem vezetnek a mű tartalmának, szellemének megcsorbításához. Ezt külön kiemelik Skrobinec fordításainak elemzői és méltatói. Medve Zoltán, a pécsi tanárképző főiskola tanára, a magyar-ukrán művelődési kapcsolatok alapos ismerője hangsúlyozza, hogy „Skrobinec nem csak egészében oldja meg fordításait bámulatos bravúrral, a fordítói hűség szinte sorról sorra, sőt a sorokon belül is kimutatható. Kiválóan alkalmazza anyanyelvén is a mű eredeti nyelvének kifejezőeszközeit, a képek teljes rendszerét, a hasonlatokat, a metaforákat… Úgyhogy a művek olvasása tartalmi és formai szempontból egyaránt művészi élményt nyújt.”

A költő műfordítói eredetiségét, azt, hogy töretlen ösvényeken szeret járni, mi sem bizonyítja jobban, mint az 1970-ben megjelent Magyar hárfája, amelyben igen szép számmal találunk olyan műveket, amelyeket eddig oroszul sem szólaltattak meg. Hivatkozhatunk például Babits Mihályra, a nehezen tolmácsolható költőre, akinek művei nehéz feladat elé állítják a legtapasztaltabb műfordítót is. Nos, a gyűjteményben Babits hét művel szerepel, és közte a legjelentősebb a Jónás könyve. A műfordító a szó legszorosabb értelmében birkózott a költeménnyel, de végül átültetéséből kicsendül Károlyi Gáspár érdes hangja is. Ezt valamelyest tompítja a próféta könyve ismeretlen ukrán fordítójának lágyabb hangja. Hogy ebben az esetben is hasznosította a tolmácsoló az összes fellelhető forrásokat — az említett régebbi ukrán fordítást is —, azt e sorok írója is tanúsíthatja, mivel az átültetés nehézségeiről szó esett közöttünk.

Ezek után élmény volt számomra olvasni az ukrán Jónás könyvét, a költő mély humanizmusának megnyilvánulását az embertelen fasizmus előretörése idején, és azokat a sorokat is, amelyek a szerző budapesti lakóházán elhelyezett emléktáblán is olvashatók:

Mert vétkesek közt cinkos, aki néma,
Atyjafiáért számot ad a testvér.

Jurij Skrobinec, Petőfi ukrán tolmácsolója

A Magyar hárfa – Угорська арфа

Skrobinec Magyar hárfája távolról sem lép fel az antológia igényével, ő maga is megjegyzi, hogy „mindig azt fordítom le, amit magam is nagyon szeretek”. A megszólaltatott költők névsora is elárulja, hogy műfordítónk magyar költői világa az 1848—1849-es szabadságharc géniuszához kötődik; úgy is mondhatjuk: Petőfi-központú. Az elődök és a kortársak közt szerepel Gyöngyösi, Batsányi, Csokonai, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, Arany és Vajda. Az utódok soraiból pedig Reviczky, Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, József Attila, Illyés Gyula, Radnóti Miklós… Ide kívánkozik Skrobinec egyik eredeti fordítása is, a Bartók Béla kórusműveit tartalmazó könyv, amely a kijevi és a budapesti Zeneműkiadó közös gondozásában jelent meg. A művek között megtaláljuk a Levél az otthoniakhoz, a Senkim a világon, a Mihály-napi köszöntő, a Madárdal címűeket.

Az utóbbi időben, alkotói kedvének és tudásának teljében megint csak Petőfi művei ihletik. Merít a kristálytiszta forrásból. Felfrissülve újra és újra nekigyürkőzik, és megint csak birkózik velük. „Mint a ”föl-földobott kő“, amely újra meg újra a földre hull vissza, valahogy úgy vagyok Petőfivel… S bár szerettem mindig, és most is szeretem, előfordult nem is egyszer, hogy hűtlen lettem hozzá. Szolgáljon mentségemül az, hogy akik miatt időnként megfeledkeztem róla, méltók voltak hozzá. De vissza-visszatérve az első szerelemhez, nem érezhettem lelkifurdalást, sőt a hosszú távollét utáni viszontlátás öröme Az apostol és a János vitéz fordítása közben még inkább fokozódott.

In: Váradi Sternberg János: Századok öröksége

TANULMÁNYOK AZ OROSZ-MAGYAR ÉS UKRÁN-MAGYAR KAPCSOLATOKRÓL Gondolat Könyvkiadó-Kárpáti Könyvkiadó (Budapest-Uzsgorod) , 1981.

Életrajzi adatok

• Váradi Sternberg János – Nagyvárad, 1924. január 10. – Budapest, 1992. február 12.
• Jurij Skrobonec – Huszt, 1928. novemver 12. – Ungvár, 2001 március 18.

Más: Balla Gyula: Magyar irodalom ukránul. Áttekintés a kezdetektől 1975-ig.

Jurij Skrobinec: Magyar hárfa. Petőfi bűvöletében. Írta Váradi-Sternberg János kárpátaljai történész. A magyar irodalom antológiája ukránul, Шкробинець Юрій Васильович, Költészet, műfordítás, kulturális kapcsolatok. Kárpátalja, Petőfi Sándor ukránul, Skrobinec magyar műfordításai, Budapest, Ungvár, Kárpátalja – irodalom, ukrán irodalom, magyar vers, klasszikus és kortárs költészet