Beregszász szülötte: Pálóczi Horváth Lajos 

Pálóczi Horváth Lajos emléktábláját Beregszászban 1999. február 5-én avattak fel a járási rendőrkapitányság épületén

Pálóczi Horváth Lajos író, újságíró, műfordító Beregszászban született 1899-ben. Édesapja Beregszász törvényszéki bírója volt. Édesanyja, a nagybányai Horthy Erzsébet, közeli rokona volt a későbbi kormányzónak. 1917-ben szülővárosában érettségizett, majd 1923-ban közgazdász diplomát szerzett Budapesten. Újságíró lett. 1925-től a Magyarság munkatársa, 1927-től a Magyar Revíziós Liga sajtóosztályának vezetője, 1930-tól az MTI munkatársa. 1934-ben kezdett el a folklorisztikát tanulni. 1940-ben a Néprajzi Múzeum Bereg megyébe küldte néprajzi kutatómunkára. Szakterülete a népdalkutatás, illetve a magyar népdalok kapcsolatainak vizsgálata volt a rokon népek népzenéjével. E téren fő műve az 1943-ban írt Népünk dalai c. munkája.

1938-ban „rongyosgárdistaként” küzdött Kárpátalja felszabadításáért. Ő tűzte ki a beregszászi városházára a nemzeti lobogót. 1944-ben részt vett az ellenállási mozgalomban. Budai házában a nyílasuralom idején menekülteket rejtegetett. Nála bújkált Veres Péter és a SZOT későbbi főtitkára, Somogyi Miklós, valamint néhány zsidó származású barátja. Háborús érdemei ellenére ellenére a Rákosi-rendszer 1951-ben halálra ítélte, amit később 12 évi börtönre változtattak. A börtönben kezdte írni Beregszászról szóló önéletrajzi regény-trilógiáját, melyet azonban 1976-ban bekövetkezett halála miatt nem tudott befejezni. Az elkészült két rész az Álompákász és a Két világ határán címmel jelent meg. 1956-ban szabadult, 1960-ban rehabilitálták. Németh László közbenjárására az Európai Könyvkiadónál kapott fordítói feladatokat.

Tizenhárom nyelven írt és beszélt. Olasz, spanyol és angol írók műveit fordította. Barátjaként tartotta számon Németh László, Bartók Béla, Veres Péter.

Pálóczi Horváth Lajos emléktáblája

Beregszászban 1999. február 5-én emléktáblát avattak tiszteletére a járási rendőrkapitányság épületén a Széchenyi utcában – lásd a fenti képet. A Széchenyi utcában üzemelt az egykori Donáth-szálloda, ennek épületében ma a járási rendőr-főkapitányság székel. Ezen épület mellett állt a Pálóczi-Horváth család lakóháza. Az elhelyezett fekete márványtáblától jobbra Pálóczi-Horváth Lajos domborműve található, az emléktáblán pedig a következő kétnyelvű (ukrán-magyar) szöveg olvasható:

PÁLÓCZI-HORVÁTH LAJOS
/BEREGSZÁSZ, 1899. FEBRUÁR 5. –
BUDAPEST, 1976. MÁRCIUS 1./
„TERMÉSZETES ÉS HELYES, HOGY SZÜLŐ-
VÁROSUNKAT A VILÁG KÖZEPÉNEK TARTJUK”

PÁLÓCZI-HORVÁTH LAJOS

EGYKOR EZEN A HELYEN ÁLLT
PÁLÓCZI-HORVÁTH LAJOS
NEVES ÍRÓ, ÚJSÁGÍRÓ, MŰFORDÍTÓ
SZÜLŐHÁZA

ÁLLÍTTATTA A JÁRÁSI
RENDŐRKAPITÁNYSÁG
1999

Pálóczi Horváth Lajos könyvei:

• Népünk dalai. A magyar népdal nemzeti jelentősége, Budapest, 1941,
• Magyar népdalgyűjtemény. Tankönyv, Budapest, 1942,
• Álompákász. Egy dzsentri gyermekkora. Regény, Budapest, 1986,
• Két világ határán. Regény, Hatodik Síp Alapítvány, 1993.
  
  

Két világ határán

Legjelentősebb műve a Két világ határán c. önéletrajzi regény, amelynek színtere Beregszász. A történet az első világháború és az azt követő forradalmak idején játszódik, bemutatva, hogy Trianon sötét árnya miként vetült Kárpátaljára. Az író regénye páratlanul érdekes kordokumentum a részben tönkretett Kárpátaljáról.

„Önéletrajzi regényét — amelyet nem sikerült befejeznie — rám hagyta…, igyekeztem nagybátyám írását kiadásra a lehető leggondosabban felkészíteni” — írja a regény utószavában Szunyogh Szabolcs, a kötet szerkesztője. A könyvet a Balla D. Károly által alapított és Németh István által vezetett Hatodik Síp Alapítvány adta 1993-ban. 

FÜLSZÖVEG

Az olvasó Pálóczi Horváth Lajos önéletrajzi kisregényének második kötetét tartja kezében. Az első 1986-ban jelent meg “Álompákász” címen.

Kiadó: Hatodik Síp Alapítvány
Kiadás helye: Budapest, Kiadás éve: 1993
Méret: 19 cm x 14 cm, ISBN: 963-8294-00-0

Két világháború határán

(Részlet a regényből)

A szép, empire homlokzatú, egyemeletes épület kapujával szemben lévő járdán, az Égres folyócska felé lejtő Megyekert bejáratánál cseh díszszázad állott, mellette katonai zenekar.

Mielőtt bementek volna, Lajos önkéntelenül feltekintett a Megyeháza tetejére. Középen ott lobogott a háromszínű francia zászló, bal felől a cseh a kétfarkú oroszlánnal és jobbról egy kék-sárga ukrán lobogó. És magyar zászló sehol!

— Hol van a magyar zászló? Mamuka, tetszik látni? Miért nincs fent a magyar zászló? Disznóság! Menjünk haza!

— Várjál, fiacskám, ezt meg kell beszélni Béla bácsival meg Margit nénivel, a fogadóbizottsággal.

A Megyeháza nagytermében kétoldalt, egymással szemben felsorakozva álltak a városi küldöttségek. A terem jobboldali, keskenyebbik végében egy dobogón asztal a francia tábornok számára; az asztal mellett Kürthy Béla kissé pecsétes zsakettben és bokában harmonikás, csíkos nadrágban. Szemben, a nagyterem másik végén szintén emelvény volt felállítva s rajta asztal. Az asztal körül a hölgyek fogadóbizottsága, élén özvegy Gálszécsyné, Kürthy Margit néni.

— Béla bácsi — rontott be Lajos magából kikelve —, menjünk haza; legalább evvel tüntessünk a csehek ellen!

— De miért? Mi van veled, fiacskám? — csodálkozott Béla úr.

— Miért? Hát nem tetszett látni? Nincs kint a magyar zászló, csak a francia, a cseh és az ukrán.

— Ne beszélj! Én nem is vettem észre. Hát ez hallatlan. De várjál, ezt meg kell tárgyalni Margittal és a többiekkel.

Átmentek a nagyterem másik végébe, a hölgy fogadóbizottsághoz, és Lajos őket is bujtogatni kezdte a hazavonulásra.

— Nem — mondta Margit néni —, ez nem volna helyes. Most már csak azért is itt kell maradnunk, hogy felvilágosíthassuk a tábornokékat a mi valódi érzelmeinkről.

— Tökéletesen egyetértek veled, Margitkám — kapott a szón Pelleyné. (Már úgy nekikészült a franciák fogadásának; szép, szellemes francia mondatokat gyakorolt be madame Prunier-nek, a háború folytán ittrekedt nyelvmesternőnek segítségével. Hát az most mind a torkában ragadjon?)

— Igen — erősködött Surányi Pálné —, meg kell nekik magyarázni, hogy ez színmagyar város, és mi nem akarunk idegen uralom alatt élni.

— Én azt hiszem — mondta Forbáthné —, hogy a cseh parancsnok félrevezette a francia tábornokot. Bizonyára elhitette vele, hogy Porogjász rutén város, hogy mi hívtuk be a cseheket, mint szláv testvérek.

— Hívta őket az ördög! — robbant ki Lajosból a méltatlankodás, de mindjárt el is pirult, mert eszébe jutott a románokhoz való szaladgálása.

Ledobta a virágcsokrot az asztalra, leugrott az emelvényről és gyors léptekkel elindult a kijárat felé.

— Hová mégy, Lajkó? — szólt utána az anyja.

— Mindjárt, mindjárt visszajövök! — kiáltotta, és már kint is volt a folyosón. A zászló, a magyar zászló, azt kell előkeríteni mindenáron! Igen ám, de a zászlókat a hajdú őrzi, nála van a padláskulcs. És a hajdú annak az átkozott Rázsó fiúnak az apja, aki a népgyűléseken az „öreg Forbáthot” szidalmazta, s akit ő az ellenforradalomkor lelökdösött a Megyeháza lépcsőjén. Na, mindegy, lesz, ami lesz!

Az öreg hajdú ott állt ugyanannak a lépcsőnek a tetején, piros nadrágban, zsinóros dolmányban, s az elkésett küldöttségi tagokat irányítgatta a nagyterem felé.

— Gazsi bácsi — hívta félre Lajos az öreget, szíve hevesen dobogott —, volna egy kérésem, de megfizetem a fáradságát — és kihúzott a tárcájából egy húszkoronást.

— Mirül vóna szó? — kérdezte Rázsó; nem látszott az arcán semmi harag vagy neheztelés.

— Le kéne hozni a magyar zászlót a padlásról — hadarta Lajos felbátorodva. — Látja, mindjárt itt lesz a francia tábornok, a cseh hadsereg főfelügyelője, osztán a Megyeházán nincsen magyar lobogó.

— Én ki akartam tűzni, fiatalúr, de a csehek nem engedték.

— Adja ide a kulcsot, én lehozom.

— De hát úgyis leveszik, ha meglátják!

— Nem. Én majd csak akkor fogom kitűzni az erkélyre, mikor megérkezik
a francia tábornok. Érti? Hadd lássa, hogy mi nem akarunk csehek lenni.

— De nem ám; se cselákók, se oláhok! — és rászegezte szúrós tekintetét.

Lajos megint elvörösödött, és hogy zavarát leplezze, egyre nyújtogatta a hajdú felé a húszkoronást. Ám az erélyesen visszatolta.

— Ezer’ nem jár fizetség. Jöjjön velem a fiatalúr!

Felmentek a padlásra. Egy tetőablak alatti gerendához támasztva három begöngyölt magyar zászló porosodott egymás mellett szomorúan. Lajos hirtelen kiválasztott egyet, amelyik a legkevésbé kifakultnak látszott, és vállára emelve visszasietett vele a nagyterembe.

A kétoldalt felsorakozott küldöttségek sorain izgatott morajlás futott végig, a bátrabbak meg is éljenezték.

— Bravó, Lajoska! — kiáltotta Kürthy Béla. — Honnan szerezted?

— A padlásrul — lihegte Lajos, és loholt tovább a zászlóval a nyitott erkély felé. Ott az öreg Varjú Lőrinc, az Ármentesítő Társulat igazgatója megállította:

— Lajoska, csak akkor lépj ki vele az erkélyre, ha befut a tábornok autója a Megyeháza elé, mert különben a csehek leszedik.

— De mirül fogjuk megismerni az ő autóját?

— Arrul, hogy akkor a zenekar rázendít a Marseillaise-re.

Közben odagyűltek köréje Porogjász legtekintélyesebb emberei: Surányi Pál, a régi alispán testvére, Enyedy Gyula volt rendőkapitány (Sárikának, utolsó előtti szerelmének édesapja volt), az öreg Gelényesy vármegyei tiszti főügyész, Csinos Géza törvényszéki elnök és még néhány idősebb úriember, akiket a vörösök magas koruk miatt nem vittek el túsznak. Ezek valamennyien lelkesen biztatták, veregették a vállát:

— Ne félj, öcsém, mindnyájan melletted leszünk!

Az öreg Schóber Ferenc a gimnáziumi igazgató is megszorította a kezét reszkető kezével, és vibráló szemhéjait törülgetve fejezte ki elismerését.

— Büszke vagyok önre, fiam, mint volt tanítványomra. Történelmi időket
élünk! Történelmi pillanatok ezek!

Ebben a pillanatban odalenn, a kapu előtt autótülkölés és fékcsikorgás hasított a levegőbe, s a cseh katonazenekar ráreccsentett a Marseillaise-re. Itt a tábornok! Na most, na most!

Lajos kiugrott az erkélyre, és messzire kinyújtotta a zászlót az utca fölé.

— Nous sommes Hongrois! Nous sommes Hongrois! (Magyarok vagyunk! Magyarok vagyunk!) — üvöltötte torkaszakadtából, hogy túlharsogja a zenekart.

Az utcán összeverődött magyarok éljenzésben törtek ki a zászló láttára. A cseh díszszázad parancsnoka felkapta a fejét, az erkélyre pillantott, azután valamit kiáltott és négy katonát elindított a Megyeháza kapuja felé.

Lajos tüzelő arccal tartotta a zászlót. Halántéka lüktetett, fülében összekeveredett a Marseillaise és az üdvrivalgás, orrában érezte a széltől csattogó lobogó hazafias ünnepélyekről oly ismerős festék és vászon szagát. Ámde most sokkal vészesebb és harcosabb volt ez az illat: történelemszag, vihart jelző! Szemét valami sohasem érzett mámoros megindultság könnyei fátyolozták. Álomszerű ködben folyt össze előtte minden: éljenzés… Ez a zászlónak szól. („Mindenünk e zászló, sosem hagyjuk el! A legszebb leányzó bokrétázza fel!”) Leányszemek villannak feléje. Mintha Koltay Borót látná meg Enyedy Sárikát, Técsey Bertuskát… Túl az édes leányarcokon, túl az Égresen, a mohos homlokú Árpád-kori templomon s a sárga falú Bethlen-házon is túl rámosolyognak a gömbölyded, játékos hajlatú szőlőhegyek — a Hágcsó; s a Hágcsó tetején a diófasor hullámozni kezd. A százkarú szülőföld integet búcsút az ő hűséges fiának.

Alig vett róla tudomást, hogy a háta mögött suttogás támadt:

— Vigyázz, jönnek!

— Jönnek a csehek a zászlóért!

Arra eszmélt fel révületéből, hogy négy cseh katona áll körülötte, hogy kirángatják kezéből a zászlót, és hogy Kürthy Béla bácsi franciául tiltakozik az erőszak ellen:

— Je proteste, Messieurs, sollennellement contre la violence! J’appelle au droit des peuples de disposer de leur vie, garanti par le president Wilson!

— Drzte písek! (Fogja be a pofáját!) — kiáltott rá a cseh járőr parancsnoka. A katonák félretolták útjukból a festőművészt és elvitték a zászlót (…)

Kulcsszavak Google-kereséshez: pálóczi horváth lajos, két világháború határán, két világ határán – könyv, regény, kisregény – emléktábla, beregszász, kárpátalja történelme, két háború határán, önéletrajzi kisregény, kortárs magyar író Kárpátalján, irodalom, szunyogh szabolcs szerkesztő, hatodik síp, budapest