Balla László
A prímás
Az éttermi cigányzenekar szomorú melódiákat játszott. A prímás is csüggedten dirigálta a bandát. A felesége húszévi házasság után hűtlen lett hozzá. Ezt kerülő úton tudta meg, és mindjárt el is panaszolta a társainak – egymás előtt nem volt titkuk. Hát most a zenészek hegedűjük dallamával együtt keseregtek vezetőjükkel. Pedig milyen ideális házasság volt! – morfondíroztak a bandatagok. A prímás meg azon füstölgött magában: beszélni kellene az asszonnyal, de erre még eddig nem szánta rá magát. Ilyesmivel előjönni húsz szép évük után! Szégyellte. Ismerték a csábítót a banda tagjai és a férj is. Ebben az étteremben is gyakran megfordult (szeretett a pohár fenekére nézni). Hölgyek társaságában járt ide, rendszerint más és más volt a partnere. Ennek ábrándos képpel magyarázott valamit, közben hevesen gesztikulált, nyilvánvaló volt, hogy fűzi. Különben a barátunk költő volt. Ugyan más kenyérkereső foglalkozást űzött, de erről sohasem beszélt, nyilván undorral végezte ezt a munkát. Ő csak költőnek tartotta magát. Ennek talán nem is volt rossz, de mindenesetre nem olyan kiváló, mint ahogy képzelte magáról. A versei után nem kapkodtak a kiadók, nemigen vettek róla tudomást a kritikusok. Hanem, ahogy mondták: a nők előtt játszotta a meg nem értett zsenit. Volt családja, a felesége tanárnőként dolgozott. Az asszonyt a prímás ismerte is, mert a kisebbik lányát oktatta mennyiségtanra. Rokonszenves, szelíd teremtésnek tartották. Kellett is türelem a férje nőügyei elviseléséhez. A prímás párja pedig egy kis falatozót vezetett. No, itt nem a „falat”, hanem a szesz fogyott elsősorban. A férje nem is szerette, hogy egy ilyen helyen dolgozik, de az asszony ragaszkodott régi megszokott állásához, meg a pénz is kellett: négy gyerek! Hát a költő ide is sűrűn benézett. A vendégek látták, ahogy ott ül a bárpult előtt a magas széken, egészen a vezetőnő arcához hajlik, beszél, beszél, azután egyszer eltűnnek a raktárhelyiségben. Csodálkoztak is, hogy mit akar ez az alak a nála vagy tíz évvel idősebb, bár nagyon csinos cigányasszonytól.. És akadt, aki a hírt megvitte a férjnek. És mit tesz Isten? Az étteremben, ahol a prímás játszott, ezen az estén egyszer csak megjelent ő, a költő. De most a felesége volt vele és még egy házaspár. Rokonok? Családi összejövetel? Leültek, rendeltek, és ahogy hozzáfogtak a vacsorájukhoz, a prímás – odament az asztalukhoz. Nem volt ebben semmi különös. Gyakran megesett, hogy kiválasztott egy-egy vendéget, az ő „fülébe” muzsikált illő honorárium reményében. Egészen a költőhöz hajlott, a szemébe nézett. Az elkapta a tekintetét – tudta, hogy aki a hegedűt az orra alá tartja, az a – férj. Tüzes melódiát csalt elő a vonó. Az éles hangok úgy vágtak a költő arcába, mint az ostorcsapás, s neki is úgy rémlett, hogy valóban egyfajta fájdalmat váltanak ki. És a cigány tovább csépelte. Azután a feleséghez lépett, kezet csókolt a tanárnőnek, és neki játszott, bús, lassú dalokat, érzékeltetve azt a sok szenvedést, amelyet az iszákos, szoknyavadász férj mellett el kell viselnie. És az asszony mintha meg is értette volna ezt, mert meleg szemmel nézett a zenészre. Az pedig ismét a férfinak játszott, megint megcsapkodta vonójának metsző hangjaival, majd leeresztette a hegedűt, meghajolt. De: járt a borravaló! A költő elővett egy bankjegyet, a prímás kezébe nyomta. Az meg ördögi mosollyal nézett rá, a pénzt kettétépte, letette az asztalra a vendég elé, és visszament a dobogóra. – Ez hülye! – igyekezett a költő menteni a jelenetet a többiek előtt, de magában tudta, miről van szó. Zsebre gyűrte a bankjegyet. Majd összeragasztja. A banda most egy hamvas kis népdalt játszott.
Kommentek