Balla László
A Szobor töprengései
Amikor felállították, magamagának idegen volt a Szobor. Bántotta, hogy előre lépő lábát keményen megvetve, ezzel mintegy valahová híva, valamilyen tettre buzdítva áll a talapzatán. Ezt a pózt hazugságnak érezte. Az Ember, akit ábrázol, nem volt ilyen harsány alkat. Bár tevékenységével utat jelölt ki, újabb eredmények elérésére buzdított, ezt szerényen, csöndben tette. Kissé visszahúzódó természet volt. Bizonyára ez lehetett az oka, hogy életében nem kapta meg az őt megillető elismerést. És most meg… Emlékművet emeltek a tiszteletére. A Szobor pedig szégyellte, hogy most feléje áramlik az a tisztelet, amelyben az Embernek, bizony, kevés része volt. „Én csak kő vagyok, béna őskori képződmény, mit akarnak tőlem?” – töprengett. És az is zavarta, hogy lám csak, ő itt van, és uralkodni hivatott a téren, amelynek a közepére állították, és az Ember pedig… Az Ember már régen elporladt a sírjában. Szörnyülködve képzelte el valahol, a gödör mélyén a már pucér csontokat. És ő most mintegy izmokkal, bőrrel öltözteti fel a pőre sceletumot, igaz, mindez kőből van, de mégis valós, és naivan megpróbálja pótolni az igazit. Most pedig az alkotójára, a szobrászra gondolt kárhoztatva. Ismerte az Embert, hát miért nem formálta meg olyannak, amilyen igazából volt? Talán a megrendelők kívánságára mintázott valami hősfélét arról, aki egyáltalán nem volt az? „Lám, milyen merész az arcom, milyen harcias a szemem pillantása!” – furcsállotta a Szobor. Nos, bár ilyen lett volna az Ember is. Tudott volna védekezni az őt, bizony, gyakran ért támadások, rágalmak ellen… És a Szobor örült neki, hogy az avatásig letakarták. Legalább addig nem látják őt, ezt a hamisítványt. Hanem a lepel néhány nap múlva lehullt, mégpedig annak a Vezetőnek a kezétől, aki minden segítséget megtagadott, mikor az Ember hozzá fordult támogatásért. Hát épp ő hivatott arra, hogy ezt az ünnepélyes szertartást elvégezze? És az avatási ünnepségen érték még további meglepetések is a Szobrot. Az avatóbeszédet az a Kolléga mondta, aki annak idején kétségbe vonta az Ember kutatásainak eredményességét, állhatatosan bizonygatta, hogy hamis következtetésekre jutott. Igaz, azóta elragadtatott tanulmányokban méltatta kiemelkedő tevékenységét. Hát ezért esett rá a választás, mikor a szónokot kijelölték. Mikor pedig a Szobor szétnézett az egybegyűltek között, az Ember hajdani barátainál, jóakaróinál sokkal többen voltak a közömbös bámészkodók, de szép számmal eljöttek a valahai ellenségek is. Ezek általában az első sorban álltak és különösen buzgón tapsoltak. És a Szobor sajnálta, hogy kőlábát nem tudja megmozdítani, lelépni a talapzatról, szétkergetni az egész gyülekezetet, azután pedig egész hazug valójában elsüllyedni.
Kommentek