Balla László
Börtön
A tanár úgy közeledett a komor, szerinte fenyegető épület felé, mintha a fogát húznák. Minden lépését szerette volna visszavenni, megfordulni, elindulni az ellenkező irányba. De – menni kell. És miközben közeledett ehhez a gyűlöletes helyhez, a bensőjében csatázott egymással a szégyenérzet és a nagyapai szív. Hát… itt van. Magas kőkerítés, fölötte szögesdrót. Masszív fémkapu. Megállt az utca másik oldalán, nézegette. No, nem először látta. Az útja gyakran vezetett erre. Máskor közömbösen haladt el előtte, nem volt hozzá semmi köze. Most… Most minta rátelepültek volna a szürke falak. Hát, be kell menni. Mély lélegzetet vett, körülnézett, nem látja-e valami ismerős, átment az úttesten. A csengő gombját úgy nyomta meg, minta attól félne, hogy áramütést kap tőle. Rosszarcú kapuőr (vagy csak ő látta annak?). Személyi igazolványt! Kihez jött? Megmondta. Telefon az őrbódéból valakinek. Azután: – Rendben van. Mehet. És megmutatta azt az épületet, ahol a unokáját őrzik. A tanár úgy haladt végig a börtönudvaron, mintha már ő is ide tartozna, mintha a csuklóján ott csörögne a bilincs. Ő és a börtön! És amint haladt a durva kaviccsal beszórt utacskán, kínos becsületben leélt évtizedek követték nyomát. Soha semmi kifogás nem merült fel sem a viselkedése, sem a munkája ellen. Az egyetemen, ahol nyugalomba vonulása előtt oktatott, mint a meg nem alkuvás, a makulátlan tisztesség mintaképét tisztelték. Most pedig itt lenni ebben a rosszhírű intézményben, ahová csak a társadalom alja kerülhet…! És lám, most az ő unokája is közéjük keveredett. Pedig milyen kedves kisfiú volt Gyurika, a tanár lányának a gyermeke. Igazán lehetett szeretni. Olga egyetemi évfolyamtársához ment férjhez. Szinte a semmivel kezdték a közös életüket. A szülők nemigen tudtak segíteni sem Olgának, sem a vőnek. Lakás kellett, berendezés kellett… Reggeltől estig robotoltak két-két állásban is. Közben Gyurika a tanáréknál volt. Ők meg örültek is neki. Nagyon jó, ragaszkodó kislegény volt, vidámmá tette a házat. A nagyapja már nyugdíjban volt, nagy sétákat tettek, közben jó, meleg beszélgetések. De amikor a fiú kamasz lett, egyszerre megváltozott minden. Jöttek a rossz barátok. Kezdett kimaradozni, néha kapatosan került elő, közben az apja is meghalt, nem volt, aki ráncba szedje. A tanár néha alaposan elővette, az anyja is összeszidta, ő meg ingázni kezdett a két ház között, mindig ott élt, aludt, ahol épp békén hagyták. Ezt tűrni kellett. Nem kergethették ki az utcára. A középiskolát még kitüntetéssel végezte, de az egyetemről már az első éven kimaradt. Egy bútorgyárban asztalosságot tanult, de nem tetszett neki, felszolgáló lett egy étteremben, de innen elküldték. Megnősült, és most már az asszony kínlódott vele. Ha rászállt a feleség, egy időre megint a nagyszülőkhöz költözött. Pár hónapig beteghordó lett a kórházban, azután kevesellte a fizetést, otthagyta, és a cimboráival összeállva kezdett kétes üzletekkel foglalkozni. Egy barátjával, annak az autójával átjárt a határon, ott szerzett be haszonnal eladható cikkeket, és egészen jól ment a sora. A nagyapja örült neki, hogy végre meg tud állni a lábán, de azt nem tudta, hogy az unokája csempészárut szállít. Egy ideig ez ment neki, azután lebukott. Így került a börtönbe. …A beszélő szoba fallal ketté van osztva, ezen ablak. Az egyik oldalon a tanár, a másikra Gyurikát hozzák be. Rabruha… Ettől a nagyapjának összeszorul a szíve. És csak most kezd gondolkozni rajta, hogy mit is mondjon neki. Gyuri már maga is apa, nem szidhatja, mint egy taknyos kölyköt. Hát csak érdeklődik a hogyléte felől, átadja a nagyanyja küldötte finom falatokat. És csak ebből áll a nagyapai szemrehányás: – Hát látod…! Erre Gyuri nem felel semmit. Közömbös arcot vág. Nem mentegetőzik. Beszélgetnek erről-arról. Hajánál előhúzott témák… Istenem, azok a meghitt diskurzusok a határban tett hajdani séták idején… – sóhajt magában a tanár. …És mikor kilép a börtönkapun, épp egy volt kollégájába botlik. Az tapintatos ember, nem kérdi, mit csinált itt (biztosan tudja, hogy bent van az unokája, ennek elmegy a híre). De alighanem elmondja majd másoknak is az ő megszégyenülését. És a tanár úgy érezte magát, mintha már ő is rovott múltú volna
Kommentek