Balla László
Egy hajdani „szupermarket”
Pompázatos, tágas palotát építettek az új bevásárlóközpontnak. Csupa fényezett márványlap, csillogó rézkorlátok. Járom a termeit, nézem a bőséges választékot. Itt valóban mindent meg lehet kapni, amire az embernek szüksége van. Azaz… mégsem. Most veszem észre, hogy vasárut például nem tartanak… És eszembe jut az a gyermekkori „bevásárlóközpont”, „szupermarket”, ahol szintén minden kapható volt, vasból készült cikkek is. Szülőfalum gazdái itt szerezték be a kapát, kaszát, a láncot a marhák megkötéséhez. És nem fényes palotában üzemelt, hanem egy falusi ház egyetlen helyiségében (a többi részt a tulajdonos családja lakta). …A Weltman-féle vegyeskereskedésben, más szóval: szatócsboltban nagyon ügyesen helyeztek el aránylag kis helyen sokféle árut. Az üzlet három fala előtt U alakban pult húzódott, mögötte polcok, rajtuk az árucikkek. Középütt élelmiszer. Jobbra textilek, iskolaszerek és játékok. Balra vaskészítmények és palackok (bor, pálinka). Az egyik sarokban fémhordó pumpával: innen szivattyúzták a vásárló üvegébe a petróleumot. A másik sarokban fahordó savanyított hallal. És volt még helye sok más egyébnek is. Még egy kisebb kecskelábú asztal is befért lócával: itt el lehetett fogyasztani a vásárolt italt. A boltban nem tartózkodott senki. A népes Weltman-család minden tagja a háztartásban, a kertben, az állatok körül szorgoskodott. Ha az üzlet ajtaját kinyitották, megszólalt egy csengő, ez azt jelentette, hogy vásárló érkezett, s ekkor nyomban ott termett valamelyikük. Mi, gyerekek – az öcsém és én – szívesen jöttünk ide vásárolni. Annak örültünk legjobban, ha ilyenkor Helénke, a nagylány szolgált ki bennünket. Nagyon szép, kedves, mosolygós teremtés volt, igen jól el lehetett vele diskurálni. Mert abban a „szupermarketben” a vásárlás nem csak az áru beszerzéséből és kifizetéséből állt, mint amilyen a mai rideg procedúra. Közeli emberi kapcsolatok alakultak ki a kereskedőcsalád és a kuncsaftok közt, szívesen megtárgyalták egymással a friss eseményeket, problémáikat. A bevásárlás különben igen jó mulatság volt. Az üzletbe nem az úton mentünk, hanem „a kertek alatt” (közelebb volt), így a Weltmanék udvarán át jutottunk a boltba. Az udvaron igen jól elszórakoztunk a pulykakakas idegesítésével („glllll” – mondogattuk, s ez nagyon felhúzta), meg a boltosék kecskéket is tartottak, ezekkel is összebarátkoztunk, hoztunk nekik újságpapírt, és csodálkoztunk, hogy milyen jóízűen elfogyasztják ezt a furcsa falatot. Ha lehetett, a bevásárlást szombatra, „sábeszre” hagytuk. Ez volt csak a nagy élvezet. Mert akkor vásárlók és boltosok is voltunk egy személyben. A zsidó embernek vallása szigorú szabályai szerint ilyenkor semmilyen munkát nem szabad végezni, pénzhez, áruhoz nyúlni tilos. Nos, hátulról, a konyhából bevezetnek minket a lehúzott redőnyű boltba. Itt sötétség van, csak egy kis derengés fogad bennünket, és ez is olyan titokzatos. Megmutatják, hol van a kért áru, levesszük a polcról, szinte kitapogatjuk. Ha cukorra vagy lisztre van szükség, akkor egy lapáttal ügyetlenkedünk a tároló ládában, zacskóba töltjük, majd a mérleggel, súlyokkal vesződünk – persze, szívesen. „Húzza ki ezt a fiókot!” – mutatja valamelyik Weltman. Oda kell behelyezni a pénzt és kivenni a visszajárót. …Az újonnan nyílt szupermarketben nadrágszíjat akartam vásárolni. Meg is tetszett nekem egy, de nem boldogultam a bonyolultan működő csatjával. Felvilágosítást kértem az elárusítónőtől. Annak meg rossz napja lehetett, mert kelletlenül vette a kezébe a szíjat, és durcás képpel mutatta, hogy nyílik-záródik a csat. Én már bántam, hogy nem választottam valami egyszerűbb darabot, és elromló kedvvel gondoltam: bárcsak Weltman Helénke lenne a morcos hölgyemény helyén. Csakhogy ő elpusztult az auschwitzi haláltáborban, egész családjával együtt.
Kommentek